A szabályok ugyebár szabályok, mégis az emberek előszeretettel szegik meg. Én is. Mi ennek az oka? Sokszor hülyeség maga a szabály, sokszor pedig dolgozik bennünk a renitens énünk. Vannak azok a kereszteződések, ahol évente egy autó halad keresztül, mégis naponta talán több százszor vált át pirosra a gyalogos jelzőlámpa, elfecsérelve értékes perceket a felesleges várakozással. Egyrészt ezzel tökéletesen bele lehet vinni az embereket a butaságba. Másrészt jó móka megállni, mert beindul a birka-effektus és mindenki megáll mögötted és kutató tekintetekkel nézegetnek, hogy hol van a rendőr, aki miatt nem szabad most átmenni. Fordítva is működik. Ha egy valaki elindul, utána meg a többi is. A kisebb csoport érdeklődve pillant egyikünkről a másikra. Ki lesz az, aki először szabályt szeg?
A villamos a kereszteződésben beleszaladt egy autóba. Amikor megremeg alattad a jármű és hallod a fokozatos halkulást, már tudod, hogy bizony leállította a motort, várni fogtok, határozatlan ideig. Melletted az út, mellette a zebra. Felmerül a kérdés, hogy leszállhatok-e én itt. Nem vagyok tisztában a szabályokkal, de az életemet rátenném, hogy nem, hiszen nyílt pálya, ráadásul nem is járda van mellette. De mit tehet a délutáni csúcsban a buszhoz/munkába/haza,/gyerekért siető ember? Tanakodsz, leszállj, ne szállj? Elvégre a villamosvezetőnek amúgy is meg van a maga baja, pláne most. Édesapám buszsofőr révén tudom, hogy nem könnyű, és egy kötött pálya még inkább nehezíti a dolgot. Nem ránthatod félre a kormányt, hogy egy kurvaanyázással megúszd, hanem várod a másodperceken belül megreccsenő karosszéria hangját. Nem, a villamosvezetőnek nem hiányzik, hogy még egy autó is átmenjen néhány kedves utasán.
Azonban amint meglátod, hogy valaki leszállt, ezúttal benned zúg fel a motor, amely beindítja a birka-effektust: akkor megyek én is! A villamos utasainak fele elindul az első ajtó felé, amíg a másik fele - jellemzően hatvan év felettiek csapata - hevesen kezd el tiltakozni. Hirtelen kialakul a gyerekkoromból ismert "Adj, király, katonát!" játék hangulata, két csapattal, fiatalok kontra idősek. Aztán jön a döntés. Én le fogok szállni. Én körültekintek, hogy jön-e autó, és csak akkor lépek le, és két lépéssel elérem a zebrát és a járda szélét. Maga, kérem, ne szálljon le, főleg ne kerekesszatyorral a sarkában. Mi, fiatalok, sietünk.
Néhány perc múlva, az egyik kisebb csapat elhagyja a villamost. A következő csapat élén én vagyok, kommandósként leselkedek ki a villamos első ajtaján, és szólok hátra, hogy "Várjunk, jön autó!", majd miután befordult, elindulunk.
Nagyot sóhajtok. Renitens vagyok. Már megint.
