Hétfő reggel van, alig kezdett el a munkaidő, Hupikék Törpikék recseg a számítógép hangszóróján és 4 felnőtt ütemesen bólogat a ritmusra.

Toll manó.
Indián neve: Seggbe Toll.

 Mintha azóta érdekelnélek, amióta engem nem érdekel, hogy nem érdekellek.

Egyszer fent - ez oké.
Egyszer lent - a szíved kibírja még?

 Hajnali 1 óra 42 perc. Álmatlanul a Hortobágyon.

A szerelemhez tartozik az is, amikor a szakadó esőben 20 percet várok rád a buszmegállóban, és a fogaim közt átkokat szórva indulok el utánad, mert elkerültük egymást.

 A múltkor elgondolkodtunk, hogy a cég megnevezését ki kellene egészíteni, hogy "W(...) (...)gyár és óvoda" feliratot adjon ki. Amikor pedig munkatársam letette elém a Kinder tojás játékait tartalmazó kapszulákat, hogy rajzoljak belőle Minion-okat, akkor rájöttem, hogy én vagyok az óvónéni.

 Eufória.

Egy kicsit még mindig bennem élsz.

A Kálvária tetején, miénk a világ.

 "Olyan jó, hogy vagy!"

Megkérdezték, hogyan lett ennyi macskám. 

Elmeséltem, hogy volt ez, abból lett kettő, aztán több, valaki a nyakunkon maradt, valaki eldugta és hazahozta, de találtunk már reggel a kertben a bokor alatt is egyet. 

Épp azt meséltem, akit Miskolcról hoztam el, amikor félbeszakítottak:

- Szóval, ha behoznék ide egy macskát, hogy nekem nem kell, vidd el, akkor te hazavinnéd?

Kínosan a tenyerembe temettem az arcom: - Igen.

Mire megszólalt a hátam mögül egy másik munkatársam: - Ugyan, csak tedd le a küszöbére.

 Én nem tudtam a halállal foglalkozni. Nekem az élettel kellett. Nekem az életet kell továbbvinnem.