Elvesztettük a kutyánkat, a kocsinkat, én pedig még a irataimat is. Az út szélén baktatok elemlámpával, miközben nézem a telefonomat. Harmincadika van, 1 perc múlva már harmincegyedike. Sötétben botladozok udvarokon, miközben a saját félelmeimet győzöm le. Tudom, hogy mire el fogok aludni, addigra kelhetek is fel. Remeg a lábam a fáradtságtól. Egyre őrültebbek a napjaim.

Hanyatt dőlök az ágyon, a kezembe temetem az arcomat, és hitetlenül nevetek. Ez az én életem.

A szüleim 1,5 órán keresztül azt hitték, hogy nem vagyok itthon, miközben a szobámban dolgoztam.
Letöröltem a port, és vonalzóval egyenes sorba igazítottam a könyveimet.
Majdnem felrobbantottam magam grillezés közben.
Csillagokat néztünk a világos alkonyati égen.
Valahogy így telt a szülinapom.

Heteken át gyülemlett bennem a stressz, ami tegnap végre kitört belőlem. Ugráltam a kanapán, miközben pingponglabdát dobáltam a falhoz, és a hangszórókból maximum hangerőn üvöltött a this is radio hardcore, ready to dance. Két gondolatom volt. Az egyik, hogy ha dédapám még élne, akkor most kapna szívrohamot, hogy mi művelek a lakásában, a másik pedig az, hogy az ember sosem nő fel igazán.

"Egyszer egy szép napon, tudom, hogy elhagyom
A várost, ahol élek.
Mindent itt hagyok, mit Miskolc adhatott."