Van az ember életében az a pillanat, amikor belefárad a harcokba. Amikor csak hátatfordít, és csendesen elsétál. Csupán egyetlen kérdést tesz fel: melyikünk a nagyobb vesztes?

Az éjszaka közepén végiggörgetem az Instagramot, majd bezárom. A legjobb képek ugyanis a telefonom tárhelyén vannak: Rólad!

3 évig csak a teljes nevén mertem szólítani, 3 hónap alatt pedig már megszámolhatatlan becenevet ragasztottam rá.

Azt vettem észre, hogy minden második mondatomban szerepelsz, és teljesen el vagyok varázsolva már akkor is, amikor kimondom a nevedet és rólad mesélek.

Befordulok az utcába, és teljes természetességgel köszönök az utcabeli kóbor ebnek, hogy "Szia, kutya!"

Legyek bármilyen mélyen - mindig egekbe emel.

Könnyektől elhomályosodva néztem a tükörben a zokogó arcomat. Hová tűnt az a mosoly?

Összetörten mentem be a vonat mosdójába. A tükör előtt kibontottam a kontyba fogott hajamat, ami így lágy hullámokban hullt a vállamra. Bármi is történik, nem hagyom megfosztani magam a nőiességtől és szépségtől. Ha nem akarom, nem vagyok csúnya.

A szomorú ember felvidítható.
A megbántott ember kiengesztelhető.
A mérges ember lenyugtatható.
De a csalódottságnak nincs ellenszere.

- Minek veszel villáskulcsot? Most azért az egy csavarért...
- Igen, de hányszor egy csavarért, a Te biciklidet mindig szerelni kell!
...
- Kell valami kerék, Mátéval akarunk kiskocsit építeni, amin húzogatjuk a tanszéki cuccokat.
- Engem is húzogatsz rajta?
- Igen. Olyanra csináljuk meg, hogy Téged is tudjalak rajta húzogatni.


Hétfőn délutáni romantikus pillanatok a Praktikerben.

Nem különösebben éreztem azt szilveszterkor, hogy ünnepelnem kellene egy új év érkezését. Május viszont annyira szar hónapra sikeredett, hogy visszaszámlálást tartottam és június  elsején 0 óra 00 perckor kiálltam az udvar közepére és meggyújtottam egy csillagszórót.